Most pedig jöjjenek az első napok társszerzőmtől, fotók később:
…Szentnap. Egy van az évben. Bár én már felnőttem, mégis örömteli várakozással tekintek a várható meglepetés-ajándék elé. Van egy titkos vágyam, reménykedem, hogy ma teljesül – nem sok rá az esély, de az ember mindig remél. Adni jobb, mint kapni- örök igazság, én most önző módon mégis inkább azt várom, hogy megkapom-e amit úgy szeretnék…
Eljött a pillanat. Egytesóm kezembe nyomott egy méretes kartondobozt, csomagolás nélkül… A feszültség bennem a tetőfokára hágott: „Mégis?!, Csak nem?!” – kérdezgettem, majd félve belekukkantottam a dobozba, s ott volt Ő. Nézett rám fekete gombszemeivel félénken, csodálkozón. Na ez volt a pillanat amikor elvesztem, kiemeltem Őt a dobozból és magamhoz öleltem. Egytesómnak párás szemmel mondtam köszönetet, hogy teljesítette egy régi-régi kívánságomat.
Hogy ki „Ő”? Egy törpe schnauzer kisfiú. A neve? Marcipán. Nem is kérdéses, a szépemlékű rajzfilm a Pityke őrmester után szabadon. Miközben újdonsült családtagomat dédelgettem – aki ezt halk nyöszörgésekkel konstatálta – záporoztak felém a fontos információk, 8 hetes, oltása van, mit és mikor és hányszor eszik stb. Én azonban nem tudtam levenni róla a szemem. A kutyagyerek pedig mintha megérezte volna a belőlem felé áradó mérhetetlen örömet és szeretet, egy percre sem tágított mellőlem, mindenüvé követett. Bozontos fekete szőre, és fehér zoknijai, fehér kis szakállkája, és viccesen hosszú kissé melírozott szemöldöke mindenkit elbűvölt. Természetesen nagyon félénk volt, bátortalanul, de kíváncsian tekintett a rá váró ismeretlen jövőre. Azonban bizonyos vagyok benne, hogy azt tudta, érezte, hogy ha velem/mellettem marad, semmi rossz nem érheti.
„U-COO”
.-.-.-.-.-.-.-.-
Marcipán kutya félénken fedezte fel új otthonát. Eleinte csak ott nézett körbe, ahol a lábamtól nem került túl távol. Bemutattuk a barátainknak, akik persze elolvadtak a hihetetlenül aranyos külsejétől. Marci is örült, látszott, hogy természete szerint kedves, barátkozó kölyök, azonban tőlem túl távol nem mert kerülni.
Az első éjszaka? – Hát sem mi, sem Ő nem aludtunk. Kijelöltük a helyét, ráhelyeztük a tenyésztő által tartozékként mellékelt törülköződarabra, de ő csak nyüszögött, reszketett, nagyon félt egyedül maradni. Hát nem volt mese, vele kellett aludnunk. Leterítettük a földre a polifómokat és leköltöztünk kis lakótársunk mellé, hogy ne féljen. Ez hatott, pár órát sikerült aludnia, nekünk már kevésbé….
„U-COO”
-.-.-.-.-.-.-.
Ahogy teltek-múltak a napok, Marcipán egyre bátrabb lett, szaglászott napokig, bútorokat, papucsokat, cipőket, azonban a biztonságos zúgot, amit számára kijelöltünk még nem szívesen hagyta el. Akkor ivott, amikor az ujjammal finoman fröcsköltem felé a vizet az edényéből, nyilvánvalóan megviselte az elválasztás.
Még több nap múlva már lehetett vele játszani, játék közben morgó hangokat hallatott, és lényegében mindent a szájába vett és megrágta. Később már természetesen ő is a család teljes jogú tagjának érezte magát és bizonyos jogokat követelt magának, ami főleg a játékidő hosszában és a dédelgetése idejének hosszában merült ki.
A megfigyelésem szerint azonban mellőlem továbbra sem tágított, folyton a sarkamban volt, s ha olyan helyre mentem, ahol nem látott engem, panaszosan nyüszögött. Aggódtam emiatt, és szakirodalom után néztem. Párom bíztatott ezügyben, és azt mondta, hogy büszke rám, hogy tudatosan akarom nevelni a kölyköt, hogy jó társunk legyen a velünk töltendő várható évei alatt.
A könyvből megtanultam, hogy mi vagyunk a falkája és szigorúan le kell szögezni, hogy nem ő, hanem én vagyok a falka vezére. A könyv utasításait betartva teszteltem rajta a módszert, s Marcipán bámulatosan jól és gyorsan reagált. Úgymond „papírforma” szerint. Kiderült róla, hogy nagyon okos, a figyelme élénk, bár még könnyen terelhető. Ezen információk birtokában megtanítottuk ülni, valamint arra, hogy az eldobott játékot visszahozza, s pár nappal később a két feladatot már össze is tudta kapcsolni. Élvezetes volt őt tanítani, s ő is élvezettel tanult.
„U-COO”
.-.-.-.-.-
Az utcai világ eleinte idegen volt a számára. Egy járdapadka láttán vad sírásba kezdett, nem tudta, hogy menjen rá, vagy le róla. A lépcső még nagyobb mumus volt a számára, ádáz hisztibe kezdett mondván „Ez biztos veszélyes, ne kényszerítsetek engem oda!” Hát nem kényszerítettük, arra azonban megpróbáltuk rávenni, hogy a lépcső mellett kialakított rámpán haladjon fel-le. Ezt háromszori ismétlés után már profin végezte és nagy örömmel, s lobogó fülekkel szaladgált föl-le.
„U-COO”
.-.-.-.-.-.-
Az érzelmi kötődésünk hamar kialakult, nem is lehetett Őt nemszeretni, vagy tartósan haragudni rá, ha nem a kijelölt toilettbe piszkított. Sűrűn fotóztuk, különböző pózokban, később a vicces játékidőkről videofelvételek is készültek.
Általa én is és a párom is jobb emberek lettünk, úgy érzem kialakult bennünk valamiféle kutyás érzékelő. Máig csupán kicsivel több mint 1 hónap telt el, hogy velünk él, de mi is megtanultunk az ő nyelvén, egy kicsit „kutyául” ő pedig érzi/érti a hangulatainkat, szándékainkat, parancsainkat. Úgy értékelem, hogy rövid távú célunkat elértük, boldog kiskutya-életet él, s vele mi is többet kacagunk.
„U-COO”
.-.-.-.-.
Társszerzőnek kértek fel a bloghoz, s én boldogan vállaltam.
Az egyes fontosabb fordulópontokat Marcipánunké letében szöveggel és képi anyaggal is dokumentálni fogjuk, a magunk örömére, s reméljük másokéra is….
„U-COO”
.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.
Egyik cuki szokása a dagasztás. Mi így hívjuk, szerintem hamar bedagasztana pár vekni kenyeret ha ilyenkor tésztába raknánk a kis lábait. Természetesen fel akarja hívni magára a figyelmet, azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. A mellékelt video magáért beszél.
video
Hát nem ennivaló???
„U-COO”
