Állatok világnapja

Az alábbi cikket egy másik általunk szerkesztett blogba írtam és megosztom itt is.

Tegnap volt az állatok világnapja.

"Tényleg? Nem is tudtam!" - hangozhatna el még egy kisállat tulajdonos szájából is. Nem is szoktunk rá gondolni, ugyanis nap mint nap annyi örömet nyújtanak a kis rosszcsontok, így nekünk tulajdonosoknak minden nap a kedvencünk napja. Az is elhangzik, hogy ha nagyon, de tényleg NAGYON szeretjük a kedvencünket, Ő bizonyosan jobban szeret minket még ennél is. És ez így van, bizonyosságot ad róla minden nap.

Mégis miért lehet számunkra fontos a világnap?

Talán mert ezen a napon olcsóbban kapunk számos dolgot kutyánk, macskánk részére? Még egy ajándék neki, vagy egy új póráz, hogy nélküle sétáltassuk, finom falatkák?

Megítélésem szerint sokkal fontosabb, hogy tudatosuljon bennünk, ez nem csak a háztartásokban élő több mint 3 millió házi kedvenc napja. Ez minden állat vadon élő állat világnapja is. Azon halaké, amelyek elpusztulnak a lúgos szennyeződés következtében, vagy azé a kutyáé akit az út mentén látunk bóklászni, nem állunk meg felvenni, elvinni menhelyre, fel sem merül bennünk... de amikor már visszafelé jövünk ugyanazon az úton és látjuk a tetemét, szembesülünk vele, hogy mit nem tettünk meg. Azon kacsáké, hattyúké akik mérgesen sziszegve úsznak kutyusunk felé a tó partján vagy Ödönke a gyermek hattyúé akit kukoricával magukhoz édesgetnek a horgászok. A világnap arról is szól, hogy megint hálásak legyünk egy új, huncut morgásáért.....

vagy egyszerűen csak azért, hogy átugorja a palánkot, hogy teljesíteni akar nekünk a kiképzés során, vagy csak boldogan fül lobogtatva rohan hívásunkra.

Mindenkinek boldog világnapot.



Ui: ti mért vagytok hálásak kedvenceteknek?

Megjegyzést a kutyaszervíz blogba tegyétek.

Iskola

Egyre jobban megy az iskola, Marzineg-nek.

Átállás

Itt van a tengerpart 10 km-re de sajnos most úgy tűnik nem sikerül lemenni.
Miért is?
Másként vagyunk berendezkedve. Ami az egyik helyen teljesen megszokott máshol kívánni valót hagy maga után.
Ezzel minden alkalommal szembesülök, az átállás időszakában. Itt megszokott, hogy mindenkinek van autója.

Sőt, itt rengeteg kis autóval találkoztam, nem csak smartokkal, de nálunk is egyre többet látható kisautóval (mopedcar).
Főleg lányok ropják vele a köröket, és parkolnak le vele a járda mellé, függetlenül a forgalomtól, csak hogy shoppingoljanak egy picurkát. De használható, a városban jó, és főleg elvisz mindenhova. A partra, a városba, a boltba.
Igen a boltba. Ott ahol a szagok mindig ugyanazok. A nyers halszag keveredik a boltban a szeletelt sonka, és fürtös paradicsom szagával. Semmivel össze nem téveszthető. Mint ahogy a reggeli illatok sem. Még a szállodában is ugyanazt érezni, mint a benzinkúton, az iskolában, vagy bárhol... a frissen főzött kávé, és forró kalács illata átitat mindent. És ez mindig meglep. Mint ahogy a külsőségekbe vetett hitük is, ami nem csak az öltözködésben nyilvánul meg. Persze elsődlegesen abban. A városban késő este is öltönyben sétálnak, és nem csak az idősebbek. Már az is szokatlan, hogy az idősebb férfiak együtt sétálgatnak a városban, megvitatva a megvitatnivalót, de mindezt este hét órakor és öltönyben teszik. Szép zakó, divatos nyakkendő, és látszik, hogy nem munkából hazajövet maradt rajtuk a ruha. Persze a zakó viselete hatványozottabban igaz a fiatal, középkorú férfiakra. Divatos, karcsúsított zakóból, gyönyörű színes ingekből, és színben illeszkedő nyakkendő, cipő, derékszíj hármasból kimeríthetetlenek. Persze a keresetnek egyenes következménye az ár is. Rengeteg ruhabolt, sok-sok férfiruha bolt, és 40-től a csillagos égig terjednek az ingárak, zakót pedig kettő háromszázért lehet találni. És ezek még csak nem is az igazán csinos zakók, sokkal inkább a fiatalos, gyűrt, rojtos, divatosnak hitt irányzatot képviselő zakók. A „munkábajárós” kék, szürke, fekete öltönyök árát meg sem néztem.
De be is fejezem a divatot, mert a végén, még a tanár által a kék öltönyhöz viselt narancssárga óránál lyukadok ki, holnap pedig a kávéval folytatom.

Marcilába

Igen, megtörtént a baj. És a baj mindig váratlanul jön, most még fájt is.
Marcipán bicebóca kalózkapitány lesz még legalább 4 hétig. Sajnos így az aggility leckék és az élhetőbb szőr rövidítés is elmarad, de legalább jól van, és most csak ez a fontos.
Három nappal az események után, már az a gondunk, hogyan lassítsuk a futását, hogy biztosítsuk az előírt nyugodtságot (ketrecnyugalmat), ugyanis három lábbal és a "falábával" úgy szalad mint egy kis őrült.
Az első éjszaka borzasztó volt, a dokiról nem is beszélve, aki rögtön ébresztette a röntgen után, így a fáslizás iszonyat fájdalommal járt, a kutyáját szerető ember anyagi nyomorgatásáról már nem is beszélve.
Az élmény természetesen nyomot hagyott, így másnap már morgással "köszöntötte" a dokit, és a harmadik napon már szaladt.
Jobbulást

Első napok

Most pedig jöjjenek az első napok társszerzőmtől, fotók később:

…Szentnap. Egy van az évben. Bár én már felnőttem, mégis örömteli várakozással tekintek a várható meglepetés-ajándék elé. Van egy titkos vágyam, reménykedem, hogy ma teljesül – nem sok rá az esély, de az ember mindig remél. Adni jobb, mint kapni- örök igazság, én most önző módon mégis inkább azt várom, hogy megkapom-e amit úgy szeretnék…

Eljött a pillanat. Egytesóm kezembe nyomott egy méretes kartondobozt, csomagolás nélkül… A feszültség bennem a tetőfokára hágott: „Mégis?!, Csak nem?!” – kérdezgettem, majd félve belekukkantottam a dobozba, s ott volt Ő. Nézett rám fekete gombszemeivel félénken, csodálkozón. Na ez volt a pillanat amikor elvesztem, kiemeltem Őt a dobozból és magamhoz öleltem. Egytesómnak párás szemmel mondtam köszönetet, hogy teljesítette egy régi-régi kívánságomat.

Hogy ki „Ő”? Egy törpe schnauzer kisfiú. A neve? Marcipán. Nem is kérdéses, a szépemlékű rajzfilm a Pityke őrmester után szabadon. Miközben újdonsült családtagomat dédelgettem – aki ezt halk nyöszörgésekkel konstatálta – záporoztak felém a fontos információk, 8 hetes, oltása van, mit és mikor és hányszor eszik stb. Én azonban nem tudtam levenni róla a szemem. A kutyagyerek pedig mintha megérezte volna a belőlem felé áradó mérhetetlen örömet és szeretet, egy percre sem tágított mellőlem, mindenüvé követett. Bozontos fekete szőre, és fehér zoknijai, fehér kis szakállkája, és viccesen hosszú kissé melírozott szemöldöke mindenkit elbűvölt. Természetesen nagyon félénk volt, bátortalanul, de kíváncsian tekintett a rá váró ismeretlen jövőre. Azonban bizonyos vagyok benne, hogy azt tudta, érezte, hogy ha velem/mellettem marad, semmi rossz nem érheti.

„U-COO”

.-.-.-.-.-.-.-.-

Marcipán kutya félénken fedezte fel új otthonát. Eleinte csak ott nézett körbe, ahol a lábamtól nem került túl távol. Bemutattuk a barátainknak, akik persze elolvadtak a hihetetlenül aranyos külsejétől. Marci is örült, látszott, hogy természete szerint kedves, barátkozó kölyök, azonban tőlem túl távol nem mert kerülni.

Az első éjszaka? – Hát sem mi, sem Ő nem aludtunk. Kijelöltük a helyét, ráhelyeztük a tenyésztő által tartozékként mellékelt törülköződarabra, de ő csak nyüszögött, reszketett, nagyon félt egyedül maradni. Hát nem volt mese, vele kellett aludnunk. Leterítettük a földre a polifómokat és leköltöztünk kis lakótársunk mellé, hogy ne féljen. Ez hatott, pár órát sikerült aludnia, nekünk már kevésbé….

„U-COO”

-.-.-.-.-.-.-.

Ahogy teltek-múltak a napok, Marcipán egyre bátrabb lett, szaglászott napokig, bútorokat, papucsokat, cipőket, azonban a biztonságos zúgot, amit számára kijelöltünk még nem szívesen hagyta el. Akkor ivott, amikor az ujjammal finoman fröcsköltem felé a vizet az edényéből, nyilvánvalóan megviselte az elválasztás.

Még több nap múlva már lehetett vele játszani, játék közben morgó hangokat hallatott, és lényegében mindent a szájába vett és megrágta. Később már természetesen ő is a család teljes jogú tagjának érezte magát és bizonyos jogokat követelt magának, ami főleg a játékidő hosszában és a dédelgetése idejének hosszában merült ki.

A megfigyelésem szerint azonban mellőlem továbbra sem tágított, folyton a sarkamban volt, s ha olyan helyre mentem, ahol nem látott engem, panaszosan nyüszögött. Aggódtam emiatt, és szakirodalom után néztem. Párom bíztatott ezügyben, és azt mondta, hogy büszke rám, hogy tudatosan akarom nevelni a kölyköt, hogy jó társunk legyen a velünk töltendő várható évei alatt.

A könyvből megtanultam, hogy mi vagyunk a falkája és szigorúan le kell szögezni, hogy nem ő, hanem én vagyok a falka vezére. A könyv utasításait betartva teszteltem rajta a módszert, s Marcipán bámulatosan jól és gyorsan reagált. Úgymond „papírforma” szerint. Kiderült róla, hogy nagyon okos, a figyelme élénk, bár még könnyen terelhető. Ezen információk birtokában megtanítottuk ülni, valamint arra, hogy az eldobott játékot visszahozza, s pár nappal később a két feladatot már össze is tudta kapcsolni. Élvezetes volt őt tanítani, s ő is élvezettel tanult.

„U-COO”

.-.-.-.-.-

Az utcai világ eleinte idegen volt a számára. Egy járdapadka láttán vad sírásba kezdett, nem tudta, hogy menjen rá, vagy le róla. A lépcső még nagyobb mumus volt a számára, ádáz hisztibe kezdett mondván „Ez biztos veszélyes, ne kényszerítsetek engem oda!” Hát nem kényszerítettük, arra azonban megpróbáltuk rávenni, hogy a lépcső mellett kialakított rámpán haladjon fel-le. Ezt háromszori ismétlés után már profin végezte és nagy örömmel, s lobogó fülekkel szaladgált föl-le.

„U-COO”

.-.-.-.-.-.-

Az érzelmi kötődésünk hamar kialakult, nem is lehetett Őt nemszeretni, vagy tartósan haragudni rá, ha nem a kijelölt toilettbe piszkított. Sűrűn fotóztuk, különböző pózokban, később a vicces játékidőkről videofelvételek is készültek.

Általa én is és a párom is jobb emberek lettünk, úgy érzem kialakult bennünk valamiféle kutyás érzékelő. Máig csupán kicsivel több mint 1 hónap telt el, hogy velünk él, de mi is megtanultunk az ő nyelvén, egy kicsit „kutyául” ő pedig érzi/érti a hangulatainkat, szándékainkat, parancsainkat. Úgy értékelem, hogy rövid távú célunkat elértük, boldog kiskutya-életet él, s vele mi is többet kacagunk.

„U-COO”

.-.-.-.-.

Társszerzőnek kértek fel a bloghoz, s én boldogan vállaltam.

Az egyes fontosabb fordulópontokat Marcipánunké letében szöveggel és képi anyaggal is dokumentálni fogjuk, a magunk örömére, s reméljük másokéra is….

„U-COO”

.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.-.

Egyik cuki szokása a dagasztás. Mi így hívjuk, szerintem hamar bedagasztana pár vekni kenyeret ha ilyenkor tésztába raknánk a kis lábait. Természetesen fel akarja hívni magára a figyelmet, azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. A mellékelt video magáért beszél.

video

Hát nem ennivaló???

„U-COO”

Marcipán

Ma voltunk megint dokinál a soron következő oltásért, és le is mázsálták a kölyköt.

3,2 kg, az egész rosszcsont.

Így, hogy meglett az összes oltása, le lehet vinni barátkozni másik kutyákkal, nem csak az ismerősökkel mint Dárdó.

Megpróbálom rávenni vendégszerzőmet, hogy felidézze Marcipán nálunk töltött picivel több mint egy hónapját.